Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Denevérek 1.rész

2009.01.09

 

 Denevérek

 

Kép

 

 

Tartalomjegyzék

 

 

1.rész:

Bevezetés

Elterjedés

Származás

Rendszerezés

Repülőkutyafélék

Kisdenevérek

Testfelépítés

Élőhely

Fitofil denevérek

Barlanglakó denevérek

Épületlakó denevérek

 Érzékelés

 

2. rész:

Életciklusuk

Téli álom

Szaporodás

Táplálkozás

Gyümölcsevők

Nektárevők
Ragadozók

Halevők

Vérszívók

 

Négy faj részletes ismertetése

Óriási repülőkutya

Nagy nyúlszájú denevér

Rőt vérszopó denevér

Közönséges denevér 

 

 

 

    Védelem

    Felhasznált irodalom

 Képek forrásai

 

 

Téves  megítélés és a valóság

 

A méhlepényes emlősök (Placentalia) egyetlen valódi repülésre képes élőlénye a denevérek, vagyis a Chiroptera rend.. E sok tekintetben egyedülálló rendet mégis tévhitek rengetegje veszi körül. Sokkal inkább csodálnunk kéne őket, semmint félni.

 Kép  Az angyalok és jó szellemek fehér, tollas elképzelésével ellentétben álló sötétben élő, barnás színű, bőrszárnyú „egerek” kivívták az emberek ellenszenvét. Rossz hírüket furcsa, bizarr külsejük és a tévhit, miszerint vérrel táplálkoznak csak fokozta. [1](1.kép) [1. kép: Jó és a Rossz]

Érdekes módon a keleti népek a denevérekről alkotott képe is ellentétes volt a nyugati emberekkel gondolkodásával. Náluk sokkal inkább a boldogság, a szerencse értelmét nyerték el az állatok, semmint az elpusztítandó szörnyét. Ők közelebb is állnak az igazsághoz. Mivel a denevérek igen kis száma táplálkozik emlősök vérével. A legtöbben rovar- és gyümölcsevők. A mezőgazdaságra káros rovarok elfogyasztásával előnyünkre vannak, és nem a vérünket szívó ellenségeink.

Az erdőirtások, tarvágások helyén a fák megjelenésében is nagy szerepe van a gyümölcsevő denevérek jelenlétének, ugyanis az elfogyasztott termés sértetlenül kerül ki az állat bélrendszeréből. A földre pottyanó mag kihajtva növeli a facsemeték számát.

 

Elterjedés

 

A rovarok és a madarak mellett az emlősök egy csoportja is kiveszi részét az égbolt birtokba vételében. Denevérek hártyavékony szárnyaikkal emlőstársaik fölé emelkednek. Repülési képességüket, olyan szintre emelték, mellyel nem kell szégyenkezniük a madarak előtt sem.

E képességüknek köszönhetően az egész világon elterjedtek. Csak a szélsőségesen hideg sarkvidékek és a forró sivatagok maradtak szárnyas emlősök nélkül, ugyanis a táplálékul szolgáló gyümölcsök és rovarok nélkül nem telepedhettek meg ezeken az éghajlatokon. A legtöbb faj a trópusokon él, ez is azt mutatva, hogy erről a vidékről terjedtek el a mérsékelt éghajlati övre.

 

Származás

 

A denevérek származására vonatkozóan igen kevés lelet maradt fenn, így a kialakulásuk menetére leginkább csak következtetni tudunk. A legtöbb elmélet abban egyetért, hogy a denevérek rovarevő, nem repülő, de jól mászó, fán lakó cickányszerű elődökből fejlődtek ki.

A kevés előkerült fosszilis anyagból arra következtethetünk, hogy az ősök már régen áttértek a repülő, denevér életmódra. A köztes láncszemet még nem találták meg, így nem ismerjük a repülés kialakulásának lépéseit. Meglehetősen tág határok közé időzítjük a feltételezett kialakulást. Mivel a már repülő, ultrahanggal tájékozódó denevérek megjelenése 100-65 millió évvel ezelőttre tehető. Ez azt jelenti, nemcsak a dinoszauruszok kihalását nézték végig, de együtt is éltek a hüllőkkel.

Mivel egy faj fejlődését serkentő tényező a környezete megváltozása, így a denevérek megjelenését a tudósok a virágos növények elterjedésével és a velük párhuzamosan bővülő rovarvilág eredményének tartják.

Az első ősmadár, az Archaeopteryx már 135 millió éve is jelen volt, így komoly vetélytárs lehetett, sőt zsákmányául is szolgálhattak a madaraknak. Ennek erős szelekciós hatásai lehettek, ezért feltehetőleg az első denevérek már éjszakai életet folytathattak.

A denevérek ősei valószínűleg csak fákról-fákra ugráltak, belőlük fejlődhettek ki a mai bőrszárnyúakhoz hasonló kezdetleges szárnyhártyás emlősök. Ezt a folyamatot több állatcsoportnál is megfigyelhetjük például a hüllőknél (repülőgyíkok) vagy az erszényeseknél (erszényes mókusok). Minden bizonnyal a bőrhártya megjelenését követően nyúltak meg a kézközépcsontok és közéjük húzódó bőrvitorla maga után vonta a szárnyfelület megnövekedését, lehetővé téve az aktív repülést és a pontos manőverezést.

A repülés képessége óriási előnnyel járt az állat számára, a repülő rovarok elejtését könnyítette és védelmet biztosított a földfelszín ragadozói ellen. A fáról-fára siklás kevesebb energiát igényelt, mint a törzseken való fel-lekúszás.

 Kép  A tudósok úgy gondolták, hogy a kisdenevérek ultrahangos rendszere a repüléssel párhuzamosan alakult ki, ez tette lehetővé a kifinomult manőverképesség kialakulását. Ám a 2003-ban előkerült Onychonycteridae finneyi (2.kép) [2. kép Onychonycteridae finneyi] leleteiből kiderült, hogy a repülő rovarvadász még nem volt képes magas frekvenciájú hangok kiadására, ugyanis hiányoznak az ehhez szükséges csontok. 50 millió éves Icaronycteris nyolc centiméteres lelete már a mai denevérekéhez igen hasonló. Palaeochiroptera tupaidon 45 millió éves koponyáját vizsgálva már jól fejlett tájékozódási rendszere utaló nyomokat találtak.[7][9]

 

Rendszerezés

 

Denevérek a rágcsálók (Rodentia) után a méhlepényes emlősök legnagyobb rendjét alkotják. A közel ezer faját 2 alrendre osztják a denevérek rendjén belül. A nagydenevérek (Megachiroptera) 1 családot, a repülőkutyákat (Pteropodidae) tartalmaz; ide 156-175 fajt sorolunk be. Míg a másik alrend (Microchiroptera), a kisdenevérek népesebb táborral rendelkeznek. 16 családot és közel 800 fajt különböztetünk meg. [6] 

 

Alrend (subordo):

o       Nagydenevérek (Megachiroptera)

Család (familia):

 

l     Repülőkutyafélék (Pteropodidae)

Alcsalád (subfamilia):

§        Hosszúnyelvű repülőkutya-formák (Macroglossinae)

§        Repülőkutya-formák (Pteropodinae)

Nem (genus):

-       Rövidorrú repülőkutyák (Cynopterini)

-       Csövesorrú repülőkutyák (Nyctimenini)

-       Rousette-repülőkutyák (Rousettini)

-       Vállrojtos repülőkutyák (Epomophorini)

-       Hegyesfogú repülőkutyák (Harpyionycterini)

-       Csupaszhátú repülőkutyák (Dobsoniini)

-       Valódi repülőkutyák (Pteropodini)

Alrend (subordo):

o       Kisdenevérek (Microchiroptera)

Család (familia):

 

l     Dongódenevérek (Craseonycteridae)

l     Simaorrú-szabadfarkúak (Emballonuridae)

l     Csonkaujjú denevérek (Furipteridae)

l     Álvámpírok (Megadermatidae)

l     Szelindekdenevérek (Molossidae)

l     Csupaszhátú denevérek (Mormoopidae)

l     Új-zélandi denevérfélék (Mystacinidae)

l     Szívókorongos denevérek (Myzopodidae)

l     Tölcsérfülű denevérek (Natalidae)

l     Halászdenevér-félék (Noctilionidae)

l     Hasítottorrú denevérek (Nycteridae)

l     Hártyásorrú denevérek (Phyllostomidae)

l     Patkósdenevérek (Rhinolophidae)

l     Egérfarkú denevérek (Rhinopomatidae)

l     Tapadókorongos denevérek (Thyropteridae)

l     Simaorrú denevérek (Vespertilionidae)

 

A fajok nagy számából adódóan igen változatos rendről beszélünk. A csoport sokféleségét adják a különböző étrendű (rovarevő, gyümölcsevő, nektárfogyasztó, halász, vérszívó) méretű (13 cm-1,5 m nagyságú) és tömegű (1,5g-tól 1 kilós) fajok.

 

Repülőkutyafélék (Megachiroptera)

Afrika trópusi és szubtrópusi részén az Indiai-óceán szigeteitől keletre Délkelet-Ázsiáig és a Csendes-óceán déli részének szigetvilágáig előfordulnak. Nevüket névrokonaikhoz való hasonlóságuk miatt kapták. Hegyes orruk, felálló fülük és néha kiadott „ugató” hangjuknak köszönhetően. Táplálékukként gyümölcsök, virágok, virágpor, nektár és levelek szolgálnak. Ehhez kiváló szaglásukat használják fel. Egyik legnagyobb képviselőjük az aranykoronás repülőkutya (Acerodon jubatus), mely több mint egy kilogramm és közel 2 méteres szárnyfesztávolsággal rendelkezik. Ezzel szemben a legkisebb alfaj a mindössze 30 centiméteres és 15 grammos hosszúnyelvű-repülőkutya (Carponycteris E. Geoffr). Többségük éjszaka aktív, a nappalokat csoportosan fák koronájában, vagy barlangokban fejjel lefele lógva átalusszák.

 

Kisdenevérek (Microchiroptera)

Az ide tartozó fajok az egész világon elterjedtek. A hazánkban élő denevérek is ide tartoznak. Többségük rovarevő, de akadnak gyümölcsökkel, halakkal táplálkozóak és vérivó állatok is.

 

Testfelépítés

 

A denevérek testfelépítése tökéletesen alkalmazkodott a repülő életmódhoz. Törzsfejlődésük alatt testük az aerodinamikai törvényeknek megfelelően alakult. Testük karcsú, kúp alakú, tömegközéppontjuk előre tolódott. Testüket legnagyobb részben a mellkas teszi ki, ugyanis terjedelmes mellüregük alakult ki, ahol a nagy teljesítményű szív és tüdő található. Nyakuk rövid és zömök, hosszúkás fejük szinte összeolvad a törzsükkel. Testük egyenetlenségeit sűrű bunda fedi be, így a lehető legkisebbre csökkentve a levegő légellenállását. Színük szürkés-barnás, hasuk világosabb, mint a hátoldaluk. Mellső lábaik repülőszervekké alakultak, ennek révén nagy felületük van, míg a testük aránylag kicsi. Csontvázuk könnyed alkatú, de a madarakéhoz hasonló levegőüregeik nincsenek. A szárnyakat mozgató nagy mellizom igen erőteljes.

Mellső végtagjuk igen fejlett, míg a felkar rövid és erős, addig az alkar orsócsontja igen hosszú. Hüvelykujjuk rövid rendszerint görbe karomban végződik. Többi ujjaik meghosszabbodtak, hosszabbak a felső karomnál is. Ezek feszítik ki a közöttük lévő kézvitorlát. A repülőhártyák felső és alsó bőrrétegből, közös irhából áll. A hártya igen rugalmas bőr, melyet idegek, véredények és finom izomrostok szőnek át. Patagiumuk, vagyis a bőrvitorláik a test két oldaláról erednek. Támasztásukban a mellső végtagok mellett a hátsó végtagok és a farok is részt vesz, sok faj esetében egy sarkantyú is feszíti a hártyát. A szárny izomrostjainak és rugalmas szalagjainak köszönhetően pihenő helyzetben az állat testére csukódik. (1.ábra) [ 1. ábra: Vitorla részei]

Kép    A vállon eredő a felső és alsó kar hosszában a hüvelykujj kéztőízére terjedő elővitorlát szélfogónak nevezzük. A kézujjak között feszülő részek a kézvitorlák, az 5. ujjtól lefele eső a mellső a hátsó végtag és a törzs oldala közötti szakaszt öregvitorlának a hátsó végtag és a farok között lévő, hátul a sarkantyú által támogatott részét farokvitorlának nevezzük. Az öregvitorla fajok szerint különböző helyekig terjed.

A vitorlák alakja szorosan összefügg a repülési képességeikkel. A mada-rakhoz hasonlóan köztük is a hosszú, karcsú szárnyúak gyorsan és ügyesen repülnek, míg a szélesebb és rövidebb szárnyú társaik mozgása nehézkesebb. Röptüket a karok állandó csapkodása idézi elő. Míg a madarak úsznak a levegőben, addig a denevérek siklását meggátolják tömör csontjaik és testüregükből hiányzó légzacskók.

 

Élőhely

 

A többi éjszakai életmódot folytató állathoz hasonlóan a denevérek nappal szálláshelyükön pihennek. Rendszerint olyan zugot keresnek, ahol elbújhatnak a ragadozok elől, nyugodtan aludhatnak akár a téli álom idején is, vagy ahol világra hozhatják utódjaikat.

A legtöbb faj nem képes maga ilyen szállást elkészíteni, így már a meglévő üregeket, odúkat, épületeket használják. Az eltérő fajokból, méretekből adódóan a legkülönbféle szállásokkal találkozhatunk; a piramisoktól a termeszvárakon át a kontyvirág belsejéig kihasználnak minden alkalmas helyet.

Szálláshely választásuk alapján a denevéreket 3 csoportba sorolhatjuk. A fitofil (növénykedvelő) fajok a fákat, bokrokat, vagy egyéb növényeket használják fel szállásként. Vagy a lombkoronában, kérgen tanyáznak, vagy faodúban kérgek alatt. A litofil (kőzetlakó) denevérek barlangokban, sziklarepedésekben töltik nappali pihenőjüket. A bányalakó denevéreket is ide soroljuk, míg más ember által létrehozott szálláshelyet használó állatokat antropofiloknak nevezzük. Ezek előnyben részesítik a házakat, templomokat és egyéb épületek sötét zugait. Ebbe a három csoportba nem lehet minden fajt egyértelműen besorolni, mivel többféle szálláshelyen is megfordulhatnak az év során, a különböző földrajzi adottságokból adódóan különböző szálláshelyek elégítik ki az állatok igényeit.

 

Fitofil denevérek

 Kép Az újvilági trópusokon élő kistermetű ormányos denevér (Rhynchonycteris naso) 5-10 példányú kolóniája a víz fölé hajló fák kérgeire telepednek le. A többi kérgen előforduló denevérekhez hasonlóan hátukon világosabb csíkok húzódnak, amelyekkel jól beleolvadnak környezetükbe.

Több kisméretű faj a kéreg alatt keres magának menedéket. Odúk a legjellemzőbb denevérlakások közé tartoznak. A mérsékelt égöv elhagyott fáiba vésett harkályodúk, az idősebb fák odvai állandó zavartalan, tágas lakóhelyet biztosít a denevérek számára.

A repülőkutyák többsége a trópusi fák lombkoronájában él. A nagyobb testűek közepes méretű csoportokban az ágakon lógnak. Az időjárás viszontagságai ellen szárnyukkal beburkolózva védekeznek. A közepes méretű fajok jobban félnek a ragadozóktól, így kisebb csoportokban élnek, elkerülve a feltűnést. A kistermetű denevérek egyesével bújnak meg a lombkoronában, vagy levelek alatt. (3.kép) [3. kép: Thyroptera tricolor]

Szálláshelyül szolgálhatnak a száraz levelek, gyümölcsök repedései, szövőmadarak fészke, kontyvirágjának belseje, összecsavarodott levelek.

Egyes fajok képesek maguk levélsátrakat készíteni. Beleharapnak a levelek erezetébe, hogy azok sátorként köréjük hajoljanak.

 

Barlanglakó denevérek

 Kép A kisdenevérek speciális tájékozódási képességükkel képesek birtokba venni a koromsötét barlangokat. Érzékszervüknek köszönhetően könnyen kiismerik magukat a sziklák és cseppkövek tengerében. (4.kép) [4. kép: Istállóskői barlang (Szilvásvárad)]

A mérsékelt égövi barlangok állandó hőmérsékletűek és páratartalmúak. Ez teszi lehetővé, hogy téli szálláshelyül használják a denevérek. Sok faj egész évben igénybe veszi a háborítatlan üregeket, hasadékokat. Az utóbbi időben a zavartalanabb, felhagyott bányákba költöznek be a turistákkal teli természetes sziklaüregek helyett.

A barlangok különböző mikroklímájú üregeikben más-más denevérfajok érzik jól magukat. Így előfordul, hogy egy adott barlangban több faj is szállásra talál. Rendszerint a tél beköszöntével megváltoznak a barlangban élő denevérek összetétele. Az év túlnyomó részében a fán élő társaik többsége is barlangba bújnak be a hideg tél elől.  A nagy kolóniában élő denevérek megváltoztathatják a barlangok mikroklímáját. A több 1000 példányos csoportok felmelegíthetik az üreget, de a guanójuk nagy ammónium koncentrációja is hatással van a barlang élővilágára.

 

Épületlakó denevérek

 Kép Az emberi tevékenységek hatására folyamatosan szűnnek meg a denevérek természetes szálláshelyei. Az erdők kiirtásával a megfelelő odúk és barlangok zavarásával a téli menedékek száma csökken. Ezeket a veszteségeket némileg ellensúlyozza az emberi építmények csendes, sötét zugai (5.kép) [5. kép: padlás].  Így a jól alkalmazkodó fajok könnyen áttérnek a csendes padlásokra, de az érzékenyebbek komoly hátrányt szenvednek az élőhelyük elvesztéséből és sokuk a veszélyeztetett fajok közé sorolandóak.

Európában a legjellegzetesebb szálláshelyek a templompadlások és tornyok, egyéb épületek padlásai, és panelházak repedései, öreg pincék. Egyes denevérfajok a telet is a négy fal között töltik.

 

Érzékelés

 

Az éjszakai vadászokhoz hasonlóan kitűnő érzékszervekkel rendelkeznek, azonban a különböző fajoknál a táplálkozásnak megfelelően más-más áll előtérben. Legfigyelemreméltóbb érzékszervük a fülük, mely igen változatos formájú. Lehet terjedelmes vagy kisméretű, összetett vagy egyszerű, összenőtt vagy szabadon álló. Tájékozódási rendszerük kulcseleme. Ugyanis az ultrahangot kibocsájtó és visszhangot felfogó denevérek belső füle a legtöbb emlőstől eltérő, mivel a magas frekvenciájú hangok érzékelését elősegítő csiga alapi része megnagyobbodott. A fülkagyló a különböző fajoknál más-más felépítésű.

1930-ig azt hitték, hogy a denevérek kivételesen jó látásuknak és érzékeny tapintószőrüknek (mely beborítja a fejet és a szárnyakat) köszönhetik tájékozódási képességeiket. [1]

Ugyan 1700-as években Lazzaro Spallanzai kísérleteivel bizonyította, hogy a denevérek fülükkel tájékozódnak, de senki se hitt neki. Kísérleteiből kiderült, hogy a megvakított denevérek ugyan olyan jól repültek, de a megsüketített állatok lezuhantak.

A tudósok csak Donaldo Griffin és Galambos Róbert által készített műszer bemutatása után fogadták el az echolokáció tényét.

Az ultrahangok kiadására képtelen gyümölcsevő repülőkutyák nincs fülfedőjük, fülük egyszerű. Náluk a szaglás és a látás kerül előtérbe, ezekkel könnyedén rátalálnak az érett gyümölcsökre. A látás fontossága, szemük méretéből is kiderül, rokonaiknál nagyobbakkal rendelkeznek.

Kisdenevérek (Microchiroptera) a fülükkel „látnak” Magas frekvenciájú hangokat bocsájtanak ki repülés közben szájukon, vagy orrukon keresztül. A hang keltéséhez levegőt préselnek át két membrán között, melyek ettől rezgésbe jönnek. A membránok feszességét izmok szabályozzák, így eltérő magasságú hangokat tudnak képezni. Azok a denevérek, melyek az orrukon keresztül adják a hangot, gyakran rendelkeznek bonyolult orr-toldalékokkal, redőkkel. Ezeknek a hanghullámok irányításába játszanak szerepet.

A hangok kibocsájtása nem elég a jó tájékozódáshoz. Specializálódott fülek is kellenek, melyek különösen érzékenyek a saját hangkeltés irányára és a visszhang hangminőségére. A hanghullámokat mindkét fül veszi, majd a denevérek agya feldolgozza az ingereket. A hangképekkel tökéletesen képesek betájolni a zsákmányt.

A kiadott hangok frekvenciája fajonként változik, 35-105 kHz-közé esik. A különböző környezeti tényezőkhöz alkalmazkodva különböző rezgésszámú hangokat adnak ki. Szárnycsapásonként átlagosan egy hang, amint a „látómezőbe” kerül egy rovar, vagy akadály a kibocsájtott hangok rövidülnek és számuk megnő.

Nyílt légtérben a jelek hosszúak és alacsonyabb rezgésszámúak, 35-40 kHz. Az erdő szélén illetve a tisztások lakóinak impulzusa rövidebbek, élesebbek és nagyobb (50-60 kHz) rezgésszámúak, mint a nyílt térieknek. A sűrű növényzetben élő denevérek rövid, éles, felharmonikus; változó jeleket adnak ki, ugyanis a táplálékokról visszaverődő jeleket zavarhatja a sokféle visszhang. Hallásuk mellett szaglásukra, látásukra, tapintásukra is hagyatkoznak vadászat közben. [3][4][5][8]