Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Csigás Gábor - Fekete farkasok

2009.01.11

Csigás Gábor

 Fekete Farkasok

(A Pyarron előtti VI. évezredből)


Varjak köröztek a kora délutáni égen, fekete szemeik vil­lanását hónapok, az ediomadi hegyvidék telének hosszú hó­napjai homályosították. Megfeledkeztek róluk az istenek, mint ahogyan megfeledkeztek e vidékről is, a kőcsipkés meredélyekről, a hosszú, árnyas völgyekről, a mohos törzsű fenyőkről, a szakadozott jégpáncél alá rejtőző kacskaringós patakról. A tavaszonként féktelenül hömpölygő Rinn partján két lovas tartott az erdőszegély felé, fel a kaptatón.

- Az Átok az oka - mormolta egyikük. Szavainak párája sárkányleheleteként gomolygott a szürkeségben. - Az éj csil­lagai sem mutattak utat. Gondolkozz, Shed! Beteljesedik végül!

- Átenged magad a félelemnek, testvér - fordult hátra nyergében a másik, a kantár éles rántásával megállítva ében­fekete lovát. Fehér köpönyege hideg lángként lobbant az egyre inkább erőre kapó szélben. - A csillagok nem hagytak el bennünket. A Szirének kristályszemeit még most, nappal is látnád az égbolt peremén, ha feljebb járnánk, az ormok ösvényein.

- Nem figyelsz rám, Shed.

Immár egymás mellett állt a két ló. Lovasaik - testvérebbek a testvéreknél - farkasszemet néztek.

- Mindig csak az Átokról beszélsz! - fakadt ki a fehér köpönyeges. - Tíz hosszú éve, mióta elhagytuk apánk kasté­lyát, egyfolytában az Átokról jártatod a szádat.

- Mert te vak vagy ahhoz, hogy felfogd, mi is nehezedik ránk valójában. - Raim, Shed ikertestvére elfordította fejét, a könyörtelenül szürke eget kémlelte. - És érted nem hullajt majd senki könnyeket, ha nem térsz meg egy év múlva a Császár városába! .

- Te sem? - Shed a kyr léleklátók oly jellegzetesen össze­szűkült pillantásával meredt testvérének inas tarkójára.

- De igen! - csattant fel Raim. - És az apánk is. De én egy új családra gondoltam. Egy asszonyra, Shed! Neked nincs asszonyod!

- Van viszont apám, aki hős volt a maga idejében. És van egy testvérem -suttogta kihívó hangon a másik -, aki min­dennel szembe mer nézni, csak önmagával nem.

- De nincs anyád, Shed. És nincs öcséd sem. Elvitte őket az Átok.

- Igaz - suttogta a fehérköpenyes, és közben

Fekete farkasok futnak a fák között, messze, nagyon messze a patak medrétől. Rémület villog tekintetükben, porhó kava­rog a hátuk mögött az apró házak felé pillantott, melyek a komorszürke szik­laszirt árnyékában gubbasztottak. A két testvér feléjük tartott. A varjak tovább rótták végtelen, gyászos köreiket odafent ­nekik rajzolták röptükkel a reménytelenség és a fagyhalál édes álmának varázsjelét, őket, a behatolókat várták, akikre az idők hajnala óta ármány és pusztulás leselkedett Ediomad röghegyei közt.

A sustorogva zúgó erdő árnyékában meghúzódó pásztor­falu fölött azonban háborítatlanul vetett egyre kékebb, tisztuló fodrokat az ég. A Sul Merra család leendő örökösei köveken és havon fehérlő napsütésben léptettek végig a faluba vezető ösvényen.

Csend fogadta őket érkeztükkor.

- Eltűntek a pásztorok. Egytől-egyig. - Raim pillantása ösztönösen a hegygerinc felé kapaszkodó erdő irányába reb­bent. Talán azt várta, valami pokoli fertelem mozdul majd az évszázados törzsek között - hogy végre olyasvalamivel ke­rülnek szembe, mellyel küzdeni lehet. Acéllal talán úrrá lehetnek az Átkon.

Talán.

- Nem - felelte Shed, fogai közt szűrve a szavakat. - Itt vannak. Érzem.

- Igen? Mutass egyet! - Raim megborzongott, majd felki­áltott. - Hé, ti kóbor kutyák! Gyertek elő! Egy Sul Merra szólít benneteket!

A szél hirtelen erejét vesztette. Már csak a kisebb gallyak rezdültek lágyan, finoman.

Az ikrek lekászálódtak aranyveretes nyergeikből, s végig­járták a néma, zsindelyezett tetejű házakat: Belökték a nyi­korgó faajtókat, ám mindenütt csak tátongó sötétség fogadta őket.

- Úgy fest, az ittenieknek végre megjött az eszük - mormol­ta Raim, zöld kesztyűs kezeit toroni ikerpengéinek markola­tán tartva. - Fogták magukat, és odébbálltak.

- Büdös van. - Shed elgondolkodva körbepillantott a ház­ban, mely a falu Öregpásztoráé lehetett, a kiterített hímes gúnyákból ítélve. - Egyre büdösebb.

- Én nem érzem. - Raim az ablakhoz lépett, a bágyadt napsütés sugarai közé. Messze, az ég alján mélykék zászlókat bontott a közelgő alkonyat. - Innét látnunk kéne, nem?

- Mit? - Shed még mindig töprengett. Próbálta megérezni, honnét jön a szag, amit csak a léleklátók éreznek - a külső síkok felől áradó kárhozat.

- Azt mondtad, idefentről látnunk kéne a Szirének szemeit. Igazad volt. Látnunk kellene őket.

Valahol odakint léptek reccsentek a fagyott hóban. Először csak egyvalakié. Aztán még egy s még egy csatlakozott hozzá. Hamarosan már legalább tizenöten voltak. Az erdő felől jöttek.

- Sosem állítottam, hogy az Átok nem létezik, Raim ­suttogta keserű mosollyal a léleklátó. Égkék szemeiben meg­villant az erdőszél tükörképe. Szakadozott ruhás élőholtak vonszolták magukat előre a hallgatag fák közül. Hosszú, toportyánölő pengékben végződő pásztorbotokat szorongat­tak.

- Csak ránk szerinted nem hat. - Raim kivonta kardjait, s az ajtóhoz lépett.

Shed a fejét ingatta.

- Az a nyomorult szuka az apánkat átkozta meg, nem minket.

- De az átok apáról fiúra száll! - vágott vissza keserűen Raim, le nem véve tekintetét az élőholtakról. Most már ő is érezte a bűzt, amire Shed próbálta felhívni a figyelmét. Test­vére a Calowynről elszármazott ősi vérvonal titkainak letéte­ményese, veszedelmes praktikák tudója volt, érzékeit nem kötötte annyira béklyóba az anyagi világ, mint az övét.

Az egyik élőholt megtorpant, feléjük emelte a kezét, s rájuk mutatott korhadó faágra emlékeztető ujjával.

- Észrevettek minket! - Raim, mielőtt Shed szólhatott vol­na, kipördült az ajtón. Megmutatta magát az ellenségnek, ahogy azt az évezredes Arran gon Kienn, a Tiszta Küzdelem Útja megkívánta.

- Ha néha az eszedre hallgatnál... - A léleklátó saját fegy­vere után nyúlt, majd kilépett a kora esti napsütésbe, alig emberhossznyira maradva el ikertestvére után.

Feltartott pengék várták őket. Az élőholtak fénytelen sze­meiben halálvágy ködlött - a végső megnyugvás olthatatlan szomj a.

-Ne! - kiáltotta Shed, de elkésett: Raim túl gyors volt, máris támadott - tőle, a harcostól ezt követelte az ősi vér szava. Az ikerpengék lesújtottak: két pásztorbot szúrása a levegőt érte a fehér sörényű alak körül.

Shed három hosszú ugrással beérte testvérét, s épp idejében érkezett ahhoz, hogy elhárítson egy oldalról érkező csapást.

- Tudtam - zihálta Raim, miközben féloldalra és élőre szúrt, mindkét pengéjével egy-egy élőholtat nyársalva fel. - Tud­tam, hogy nem hagysz cserben!

- Eszeveszett! - Shed alacsony ívű vágássál kisöpörte egy másik halott lábait és fegyverét. A szakadozott ruhájú, ürü­lékbarna test hanyatt zuhant a hóba. A léleklátó a mellkasára hágott, és minden maradék levegőt kipréselt a tüdejéből. A fantom úgy tátogott, akár egy partra vetett hal, marka azonban máris az ellenfél bokáját kereste. Aszott arcán kínvigyor volt, a végső pillanat grimasza.

- A fejüket! - emelte magasra másfélkezes kardját Shed. ­Vedd a fejüket!

Két csapással szilánkokra zúzta. a hajdani pásztorkoponyá­ját. A rothadó karok lehanyatlottak.

- Miért? - Raim egy féloldalas lépéssel magára hagyta két áldozatát. Ikerpengéit a fordulat ereje kiszakította az élőhol­takból, akik kétfelé hanyatlottak, de csakhamar tápászkodni kezdtek megint.

- Nem! - ordította Shed a hirtelen támadt csendben. - Nem elég!

- Mit beszélsz? - Raim pengéi tőből csapták le egy pokol­fajzat karjait.

- Vigyázz! - Shed megpróbált gyorsabb lenni a veszélynél, amit megérzett. Hasztalan: az egyik fantom hanyatt fordulva megragadta Raim bokáját. Az ifjú harcos egyensúlyát veszí­tette, s térdre zuhant a feltúrt hóba. Shed két kézre kapta fegyverét: gyomorforgató reccsenés kíséretében újabb fej repült félre. Raim bokáján elernyedt a halott marok szorítása, kétfelől azonban újabb tetemek közeledtek, s előreszegezték hosszú pengéiket.

- Megálljatok! - Shed a hosszúra nyúlt mozdulattól maga is megtántorodott. Ez végzetes hibának látszott - két farkas­belező suhant testvére nyaka felé. A toroni ikerpengék ez egyszer még képesek voltak felfogni a csapásokat. Raim arca eltorzult a fájdalomtól: az ütések a hó alatt rejtező sziklához csapták a vállait, s ő nem viselt páncélt. A pásztorbotok előrelökkentek, egyenesen a gyomra felé.

- Megálljatok! A Sul Merra névre, el onnét, férgek!

Raim, aki megfeszült testtel várta a halálos döfést, felnyi­totta. szikrázó szemét. A farkasbelezők hegye most a földre mutatott

- Mi történt?

- Engedelmeskednek a parancsunknak. A nevünk kénysze­ríti őket. - Shed elfordult, s a hegyek komoran ködlő árnyait vizslatta. Nem volt kedve nézni, amint a Raim által levágott, ám lefejezetlen élőholt két kézzel gyömöszöli vissza testébe kiomlott beleit.

A harcos a kezét nyújtotta a léleklátónak. Láthatóan erősen fájlalta a bal vállát.

- A nevünk? Hát ezt honnét veszed?

- Látod. - Shed az élőholtakra mutatott. - Nem csinálnak semmit.

- Látom. De azt hittem, azért, mert valamiféle varázst bocsátottál rájuk. Elvégre ez a mesterséged.

-Mégsem én voltam. - Shed végre elszánta magát: megfor­dult, és egyetlen iszonyatos csapással elválasztotta a törzstől a kibelezett élőholt fejét. A többi fantom egyszerre hördült fel, a világtalan, hályogos szemek egyszerre fordultak az útiruhás kyrek felé.

- Elég! Csak segítettem neki! - A botok lelassultak, szinte megdermedtek a mozdulat közepén. - Egy Sul Merra nem hagyja szenvedni a szolgáit!

Az élőholtak tekintettel figyeltek. Shed nagyot nyelt, de ezúttal nem fordult el.

- Ha segítetek nekünk, titeket is megszabadítunk... e fertel­mes átok rabságából.

A pásztorbotok megadóan leereszkedtek. Az egyik élőholt morgott valamit.

- Hogy jöttél rá? - Raim a míves kardhüvelyekbe lökte ikerpengéit.

- Gondolkoztam. Bár nem sok időt hagytál rá. - Shed az idegesen toporgó lovak felé indult. Kész szerencse, hogy jártak már csatában, gondolta, miközben végigpillantott raj­tuk. Nem lett volna kedve gyalogszerrel folytatni az utat.

- Igen, és? - Raim számára nem volt kielégítő a válasz.

- Te ideszólítottad, én megállítottam őket.

- Ideszólítottam?

- Mikor ideértünk - sóhajtotta Shed. - Máris elfelejtetted volna?

Fekete farkasok futnak a téli fák közt, messze, nagyon messze a pásztorok kunyhóitól. Megtört reménytelenség vil­log tekintetükben, porhó kavarog a hátuk mögött. Nagyon fáradtak már, de futnak.

A két utazó úgy döntött, a faluban éjszakázik. Az élőholtak közömbösen tűrték a döntést, s darabos mozdulatokkal még segítettek is némi élelmet keríteni a megfáradt ikerpárnak. Shed persze nem hagyta, hogy hozzányúljanak a fagyverem­be eresztett ládákhoz, sőt még a közelükből is elparancsolta őket. Félt a fekete nyavalyától, s nem ok nélkül: a lakott vidékektől eltávolodva az anyrok óvó mágiája elenyészett, a vakmerők csak családi talizmánjaik és szerencséjük hatalmá­ban bizakodhattak. Az istenkísértő vállalkozások jó része torkollott tragédiába, a léleklátó azonban érezte, hogy Weila, a Végzet Úrnője neki és testvérének más sorsot szán - csak arra kell ügyelniük, hogy el ne eresszék sorsuk gondosan szőtt fonalát.

Kampós kötelekkel rángatták ki a ládákat a jéggel teli gödörből. Megérte a fáradságot: sózott húst, sajtot és gyökér­gumókat találtak bennük, boruk pedig jócskán maradt még saját kulacsaikban. Ez utóbbiból mértékkel fogyasztottak ­tartottak a közelgő éjszakától.

- Mit gondolsz - kérdezte Raim, miután magukra zárta az Öregpásztor viskójának rozoga ajtaját - mit csináltak az er­dőben?

- Semmit. - Shed arcára lángmintát rajzolt a kemencében duruzsoló tűz. A léleklátó kipillantott az ablakon: egyenesen a falu közepén álló faragott oszlopra látott, mely körül ott ácsorogtak az élőholtak. - Semmit az égvilágon.

-És mi történt velük? A pásztorokkal?

-Fekete mágia. Harcba keveredhettek valamivel, ami acél helyett varázzsal öl. - Shed vonakodott néven nevezni azt a valamit, bár voltak elképzelései a természetéről. - Elpusztí­totta, aztán felhasználta őket.

- Mire?

A léleklátó még mindig az élőholtakat figyelte. Tekintete lassan elvesztette fókuszát, s valójában már valahová egészen máshová látott, oda, hová csak ő és az ősi tudás többi mestere, s csakis Weila jóvoltából volt képes bepillantani.

Sikoltozás, dermedt iszonyat, véres pengék, a némaságnál , is csendesebben osonó lábak És megint sikoltozás. Leszaggatott, hollós farkasos Sul Merra hosszúzászlók. Enyészet, az élőholtak igaz halál utáni vágya. És valami hatalmas, valami fekete...

- Pusztítottak. - Shed szomorúan lehajtotta a fejét. - Nem hiszem, hogy bárkit életben találnánk a környéken.

- Nem értem - suttogta Raim, megborzongva saját megér­zéseinek súlyától. - Miért állítja meg őket a nevünk, ha úgy van, ahogy mondod? Hisz a környéken csak apánk hűbéresei éltek. Talán...

- Nem! - csapott le a kimondatlan gondolatra Shed. - Nem az apánk!

- Hidd el, én is éppúgy érzek iránta, mint te, testvér ­fortyant fel Raim, majd nagyot húzott a boros kulacsából. ­De azt te sem tudhatod, hogy miféle rettenet az Átok valójá­ban. Léleklátó vagy, nem igazi anyr.

Shed nem válaszolt azonnal. Lehunyta szemét, arcát tenye­rébe temette.

-Igazad van; Raim. De szerintem... nem ő volt. Elfelejtet­ted, hogy ellene szegült a végzetének? Hogy mindvégig küzdött a...

Nem kellett befejeznie. Raim tudta, mire gondol, és a maga egyenes módján tüstént ki is mondta:

- ...azzal a förtelemmel, ami elragadta szegény Híelt? Nem. És te sem emlékezhetsz, Shed. Hiszen alig egyéves voltál akkor.

- Épp az imént mondtad - mosolyodott el keserűen a másik -, hogy nem vagyok Weila igazi anyrja. De léleklátó, az vagyok. Emlékszem.

Pedig ott sem voltam, tette hozzá magában. Fiza és Abbia, öcsénk dajkái azonban ott voltak, és elmeséltek mindent. Ugyanazt mondták, amit az apánk. Nem hazudhattak! Fiza beleőszült a félelembe azon az estén...

- Lehet - sóhajtott Raim, s fatöreket hajított a kemencében lobogó tűzbe. - De a hegyi óriások tudtommal nem tudnak varázsolni: Valamiféle vajákosságot ismerhetnek, de ilyet... - ilyet nem.

- Az az óriás nem igazi hegyi óriás volt, Raim. Valami olyan rettenet, ami eladdig nevet sem kapott.

- Meglehet - bólintott a harcos. - Apánk úgy mondta, az óriás része az Átoknak. Talán ez is a neve? Átok? Lehet, hogy miatta vesztettünk el mindent. Miatta kellett elhagynunk még a földet is, amit az istenek és az ősök a gondjainkra bíztak. Elmenekítettek minket, hogy messzi vidékek biztonságában éljük le az életünket.

- Visszajöttünk - vetette közbe komoran á léleklátó. ­Önszántunkból. Hogy segítsünk apánknak.

- Ha él még egyáltalán. - Raim önkéntelenül a fantomok felé pillantott. - És még mindig nem értem, miért torpantak meg ezek a dögök a nevünk hallatán.

- Mert az Átok... a démon vagy szörnyeteg magának akar minket.

Hosszan hallgattak. Végül Shed törte meg a csendet:

- Mi nem féljük a Gonoszt. - Egyenesen Raim szemébe nézett. Varázs lobbant a szavaiban, mágia, amit a testvére is ismert... meglehet, jobban, mint maga Shed.

- Ők rettegték nevét - fejezte be a harcos a Tiszta Küzdelem Útjának féleleműző litániáját a hóesésben ágáló élőholtakra sandítva.

- Ha elveszítjük hitünket az istenek igazságában, legyűr bennünket a sötét varázs. - Shed szándékosan nem mondta ki az Átok szót. - Ne feledd, azért indultunk el, hogy végezzünk az ellenséggel, bármi legyen is valójában.

- És tudtuk... vagyis te figyelmeztettél rá, mire számítha­tunk - emlékeztette magát lehajtott fejjel Raim. - Akkor is szörnyű szembenézni vele. A múlttal, a jelennel és a jövővel. Apánk sorsával.

- Az talán nem volt szörnyű, hogy anyánknak az élete árán kellett megszülnie Híelt?

Raim nagyot nyelt, elfordult az ablaktól, és a tüzet kezdte figyelni - az elemet, melyből a kyr lélek vétetett az idők hajnalán. Egyszerre rajongta és gyűlölte Ediomad szépségét. Bárcsak ne hívták volna vissza a hegyek! Bárcsak képes lett volna oly kegyetlenségre, hogy elfeledje szülőföldje fenséges pom­páját, s vele az Átkot, amit egy boszorkány mondott az apjára!

Felváltva őrködtek. Egyiküknek sem jött könnyen álom a szemére.

Fekete farkasok lapítanak az erdő fái között. Egyikük-má­sikuk oly kimerült, hogy időről időre örvénylő álomba hull, de a társai nem hagyják sokáig pihenni: nedves orral böködik vissza az éberségbe. Csendben lapítva szuszognak.

Figyelnek. Lesik a telet.

 

 

A pirkadat már úton találta az ikreket.

A varjak elmaradtak a fejük fölül. Nem csoda, jegyezte meg magában Shed. A levágott holtak húsa elegendő lesz akár három napra is, feltéve, hogy nem téved erre valamiféle nagyobb dögevő is. Farkas. Ediomadi farkasok? Esznek ezek a farkasok dögöt? Ilyen dögöt? Nem tudta biztosan.

- Ha ismét harcolni kényszerülünk velük - bökött az előttük bandukoló élőholtakra -, vedd a fejüket, Raim! Csak az végez velük igazán.

- Miért ismételgeted? - vonta fel fakó szemöldökét a harcos.

- Már rájöttem én is.

- Nem tudom - dünnyögte a léleklátó. - Folyton ezen jár az eszem. Meg a hátrahagyott tetemeken.

- Úgy érted...

- Úgy értem, túl könnyen álltak a mi oldalunkra. - Shed a hóban gázoló halott s mégis élő pásztorokra bámult. Fintor­gott, aztán vállat vont, s Raim elértette a néma üzenetet: csak az számít, hogy a fantomok célhoz vezetik őket - bárhol is legyen az a cél. .

Az élen az egykori Öregpásztor haladt: felismerték a még mindig a nyakában lógó talizmánról. Egész álló nap mene­teltek, a hódara csillámló fátyolként kavargott a bocskorok és paták nyomán.

- Szerinted közeledünk?

Már jócskán beesteledett, s ők még mindig úttalan utakon haladtak a hegygerinc felé. Árnyékaik kísértetiesen imbo­lyogtak a fáklyák fényében. Farkasüvöltést sodort a szél: a . Vérhold gyermekei egymást keresték anyjuk hideg, vérszín éjszakájában.

- Éhesek. Vajon miről énekelnek? - Raim a kiismerhe­tetlen fenyvest kémlelte. Úgy érezte, köröttük ólálkodik a veszély.

- Fogalmam sincs. - Shed gondterhelten figyelte élőholt kalauzaikat. - Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ők...

-A fájdalomra emlékeztetnek. És a félelemre - vágott a szavába Raim. - Olyanok most, mint mi.

- Nem. - Shed hirtelen megrántotta lova kantárját, mire az állat engedelmesen megtorpant. - Hallod?

- Megálljatok! - Az élőholtak mozdulatlanná dermedtek Raim parancsára. A harcos megmozgatta elgémberedett uj­jait. - Mit kéne hallanom?

-Mintha tűz égne a közelben.

Ahogy a léleklátó kimondta, Raim is felfigyelt a szél zúgásában megbúvó ropogásra. Ikrek módjára, egyszerre szálltak le a nyeregből, Raim azonban, aki világéletében ezt tanulta, előbb húzta elő fegyvereit. A vörös holdfényben úgy rémlett neki, mintha a fenyves, netán maga a havas hegyge­rinc kapott volna lángra.

- A tűz tisztít?

- És pusztít.

-Tűz. - hörögte az Öregpásztor. Az élőholtság rabigájába hajtott lélek keservesen megküzdött minden egyes szóért, amit kimondott. - Kárhozat. Mester.

Hátrahagyták a lovakat:

 

Tél. Farkasok vonyítanak az erdő sötétjében. Már csak hárman vannak. Még csak hárman vannak. Ediomad szívszo­rítóan fenséges vonulatai komoran feketéllenek az éj mélykékjében. Zúg a fenyves. A koromszín árnyékok közül hatal­mas farkasok lesik a holdat.

És vonyítanak.

 

Még a mohos törzsű fák közt óvakodtak előre, amikor Shed mintha neszezést hallott volna a fejük fölött. Megtorpant, s óvatosan felpillantott. Tekintetében lobot vetett a hold hideg tüze.

-Az istenekre...!

Valami rájuk ugrott. A hatalmas, fekete tömeg gyomorszo­rító váratlansággal zúdult alá az egyik fenyő megtépázott kérgű törzséről, szúrós levelű ágak tucatjait sodorva magával. Shed szinte hallotta a fát felsikoltani fájdalmában - de nem, a démoni alak torkából tört elő a földöntúli hang.

Raim került elsőként szembe vele. Csak a sárga agyarakat látta, és a felfröccsenő nyálon megcsillanó fényt. Kitért és szúrt, egy mozdulattal, két középhosszú pengével, s a hirtelen elszabadított gyilkos ösztön magabiztosságával. Amikor megérezte, hogy a szúrás lassul, amikor meglátta az acélon vöröslő vért, oldalra, egymástól távolítva megrántotta kardo­kat. Széttépte azt a valamit, talán deréktájon.

És felüvöltött, ahogy a hatalmas testről a szeme láttára tűntek el a sebek.

Ahogy megérezte az arcába csapó bűzhödt leheletet. Shed ereiben megfagyott a vér. Oda akart ugrani, de kép­telen volt rá: dermedten bámulta, amint az a dolog felkapta a testvérét és mint valami játékszert, egy fenyőtörzshöz csapta. A fiatal harcos felüvöltött fájdalmában, aztán pár lélegzetvé­tel után oldalra gurult. Élni akarása erősebb volt a kínnál ­érezte, hogy az alaktalan szörnyeteg utána fog ugrani, hogy feltépje a torkát.

Shed köhögött. Tüdejében mintha fáklya lobbant volna. Csak amikor összeroskadt, akkor csillapult hirtelen a gyötrő izzás. Ekkor döbbent rá, hogy tekintete az imént összefonó­dott a fekete bundás rémségével. Farkasszemet nézett vele, s a szörnyeteg ezt a misztikus köteléket használta fel arra, hogy sötét varázst bocsásson rá. Shed öklendezett, miközben meg­próbált feltápászkodni.

A fekete förtelem vicsorogva megpördült. Ugráshoz ké­szült, hogy végezzen Raimmal - de nem látta ott, ahová lökte. Hosszúra nyúlt pofáját eltátva szimatolt, nyomot keresett... s elbődült, mikor jobbról-balról egy-egy hosszú penge fúródott az oldalába. Támadói, a feneketlenül sötét tekintetű élőholtak kötélszerűen feszülő izmokkal nyomták egyre mélyebbre és mélyebbre fegyvereiket.

- Jó - suttogta nekik Shed, akinek már-már sikerült felegye­nesednie. - Nagyon jó. Öljétek meg!

A többi járó halott is a fekete pokolfajzat köré gyűlt, melynek testét mindegyre újabb pengék járták át. A lény üvöltött kínjában, pofája szélén vastag vércsík kígyózott lefelé. Aztán összeesett, és Shed egy hosszú pillanatig semmit sem látott belőle.

- Ráuszítottad őket? - botorkált mellé Raim. Még nem győzte lé teljesen a fájdalmát.

- Nem - felelte Shed. Igyekezett felfedezni a szörnyeteget a hajdanvolt pásztorok közt, akiknek mozgása egyre lassabbá vált. - Merre lehet az a tűz? - mormolta maga elé.

- Tűz? - Raim összeszorította a fogát, majd hangos kiáltást hallatott: e varázsszóval végleg kiparancsolta magából a tö­rött csontok gyötrelmét. Élni most kell, a szenvedésre később is jut idő.

- Igen - suttogta a léleklátó. Az élőholtak immár teljesen mozdulatlanul álltak. Egyikük-másikuk karjáról rongyfosz­lányokként csüngtek alá az erőfeszítéstől megpattant izmok.

- Szerintem arra. - A Raim mutatta irányban ritkulni lát­szottak a fák. Shed az égre pillantott, s meglátta a halvány füstkígyót. Valami nem volt rendjén vele. Shed még nem tudta, micsoda.

Abban a pillanatban, amikor elindultak, a holtak is meg­mozdultak. Véres pengéik a magasba emelkedtek, némán és fenyegetően.

- A dög parancsol nekik! - döbbent rá Shed. - Még él, és parancsol nekik!

- Ez azt jelenti, hogy ő is... - Raimnak nem volt ideje befejezni a kérdést. A pásztorok háta mögött felkavarodott a hó, s a vérmocskos rettenet kénsárga szemei ismét felizzottak. Felegyenesedett. Háta furcsa szögben görbült előre, pengék­től tépett húsában alig látszottak már a sebek.

- Mint egy torz medve... - üvöltötte Raim immár futás közben. -:..vagy két lábon járó farkas!

Az erdő meredeken lejtő domboldalban ért véget. Az ikrek a hóban gázolva bukdácsoltak lefelé - alant apró tisztás várta őket, melynek közepén túlvilági, fehér fénnyel parázsló tá­bortűz haldoklott. Fehér volt a füst is, ami az ég felé teker­gőzött az elszenesedett hasábok közül.

- Démonláng...

- Démonláng? - Raim mélyeket lélegezve pillantott Shedre. Készült a harcra, a küzdelemre, amiért az egész utat megtette.

- Varázstűz. Counói Bölcs Arbel leírásából ismerjük.

A harcos fanyar mosollyal pillantott a léleklátóra.

- Ismerjük?

- A counói szerint csak aquirok felbukkanásakor lát ilyet az ember.

Raim elfehéredett.

- Aquirok? A démonnép? Ez közülük való?

A domboldal felől mintegy válaszként érkezett a támadó élőholtak üvöltése.

 

Az ikrek, noha eleinte egymásnak vetett háttal küzdöttek, idővel elszakadtak egymástól. Az élőholtakon úrrá lett dé­mon, a fekete farkasmedve akarta így: megérezhette, hogy külön-külön könnyebben boldogul majd velük.

Raim érezte, hogy ha rosszul lép, halott - a pásztorok közrefogták, de nem egyszerre sújtottak le rá. Volt némi esélye. Mindez valójában csak akkor tudatosult benne, ami­kor már nekikezdett a mozdulatnak. Nem visszakozhatott: jobbjával kinyúlt, s megragadta az egyik pásztorbotot, remél­ve, hogy élőholt gazdája elég szorosan fogja. Úgy volt, s a lépés is jól sikerült, bár az egykori pásztor kibillent egyensúlyából, és előrebukott. Raimnak alig volt ideje elereszteni a toportyánölőt, s biztos állásba helyezkedni, mielőtt a járó halott elzuhant a hóban. A harcos kiperdült a gyűrűből, hogy elkerüljön három újabb csapást. A felkavart hódara. fellegei vérgőzként vöröslöttek körös-körül.

- A fejét! - kiáltott rá Shed, aki a feléledt démontűz fényét használta pajzsul magányos ellenfele, az aquir ellen. - Emlé­kezz!

Raim emlékezett. Pengéit maga előtt keresztezve védekező állásba helyezkedett, majd egy gyors mozdulattal hátra, az elesett élőholt arcába rúgott. Csont reccsent, de Raim csiz­májára csak már napokkal korábban megalvadt vér tapadt. Á halott végre tényleg bevégezte útját. Másik három - vagy talán öt? - próbált dühödten közelebb férkőzni, ám a harcos félköríves csapásokkal rendre eltérítette a pásztorbotokat. Az utolsó hárítás után; mintegy elvétve a mozdulatot, oldalra lépett. Sebezhetővé vált - .s a legközelebbi járó halott le is csapott rá. Vesztére: Raim félreugrott a penge elől, majd dühödt kiáltással lemetszette a fantom fejét:

- Még egy! - rikoltotta, és oldalról nekirontott az immár megtört félkörívben álló többinek. Dühös volt. Végezni akart velük, hogy aztán megküzdhessen az Átokkal is. Magában hálát adott a haragvón vöröslő holdnak a fényért, a vérszín derengésért, melyben láthatta azt, amit oly rég óta látni akart. Láthatta, és szembeszállhatott vele.

Anyja, öccse... és talán apja gyilkosával.

 

A téli szél vadul tépázta Shed hófehér haját és köpenyét ­mintha maguk az elemek is ellene fordultak volna a harcban, próbálva elterelni figyelmét, megtörni mozdulatainak ritmu­sát. Az ifjú léleklátó azonban ezúttal nem hátrált meg, állta a szörnyeteg tekintetét. Egyenesen a kénsárga szemekbe né­zett, gyengeséget keresve hatolt a lélek mélyére - ha ugyan lakozott lélek ebben a rémségben. Shed saját párbaját vívta, saját fegyverével.

Mintha csak farkasszemet néztek volna. Látszólag mozdu­latlanul próbálták legyűrni egymást, Shed azonban már füg­getlenné vált anyagi vetületétől, és forogva zuhant alá a rémség feneketlen kútként sötétlő íriszébe.

Idelent már nem kavargott porhó. Shed nem látta a tisztást. Nem halotta testvére pengéinek dalát. Nem látta a holdat. Nem hallotta a szél süvöltését. Nem látta a démontüzet. Egy másik világ, az aquir fekete létének kapuja tárult fel előtte... s ő, más választása nem lévén, belépett rajta.

Mikor halandó érzékei ismét működni kezdtek, s sürgető késztetésükre kinyitotta szemét, maga sem tudta, győzött, vagy vesztett-e a néma viadalban. Kétségei azonban nem tartottak soká: megingott ő is, akár a vele szemben tornyosuló farkasdémon. Tagjaiból kiszállt az erő, torkát kitörni készülő sírás kaparta. Gyomra görcsbe rándult. Érezte, tudta, hogy mindent elkövetett - s hogy ez a tudás egyenlővé vált a vesztével, a végzettel, ami recsegve-ropogva akaszkodott a csontjaiba, hogy új formába kényszerítse őket.

Mielőtt arcának és szájának izmai kifordultak, még egyszer megszólalt, s kimondta életének utolsó néhány emberi szavát:

-Testvér! - hörögte keservesen. - Testvér, vigyáz!

 

- ... vigyázz!

Az immár valóban holt holtak halálának mocskától lucskos Raim vérben forgó szemekkel ugrott a farkasdémon hátára, és könyökének egyetlen csapásával terítette le a lényt. Elrúgta magát az elzuhanó testtől - és felüvöltött fájdalmában. Úgy érezte, mintha a lendület, a rúgás ereje kifordította volna a forgót, letépte volna a húst a csontjairól, mintha tüzet gyújtott volna a torkában. De a hamvasztó kín alig szemvillanásnyi ideig tartott - elillant, s ő ismét biztosan állt a talajon. Bizto­san, túlságosan is. Valami baj volt a lábaival. Későbbre hagyta.. A harc utáni időkre. Alig emberhossznyira ért földet legyőzött ellenfelétől - és bár az aquir nem mozdult, Raim iszonytató rúgással hanyatt fordította, majd kimeresztett kör­mökkel a torkának ugrott, hogy végleg leszámoljon vele.

Nem jutott el a mozdulat végéig. Valami félrelökte. ­Egy másik farkasdémon.

Raim összeomlott. Elsírta magát, de könnyei nem jutottak el szájáig, nem folytak végig az arcán - pedig nagyon vágyott arra a sós ízre, az emlékre, amit talán anyja halálakor tapasz­talt utoljára. Hiábavaló vágy volt. Lehajtotta a fejét. Megadta magát: nyakszirtjét felkínálva várta a végső csapást.

- Testvér... -vinnyogta a farkasdémon, amint négy lábra ereszkedett. Raim kővé dermedt döbbenetében. Zavarodot­tan pillantott fel, oda, ahonnét a farkast hallotta, a szűkölő, keserves hangot - amit maga sem tudta hogyan, de megértett. A hatalmas, fekete farkas közelebb vonszolta magát, s képen nyalta. Nem, volt már démon, sem aquir. Csak egy farkas.

 

- Testvér - nyüszögte fájdalmasan.

És nyalogatni kezdte a földön heverő másik farkast.

- Shed - suttogta Raim. - Shed... - próbálta ismét kimondani a nevet, de torkából - egy farkas torkából - csak morgás tört fel. Az egykori léleklátó rápillantott.

- Ő... az öcsénk. Ő Híel - köhögte. - Apánk is errefelé van valahol.

- Ne! - ordította Raim, de a varázsos fényű vörös holdtól hiába várt feleletet. - Ne!

Híel, a farkas, az öccsük kinyitotta szemét, és feltápászkodott.

- Nem lett volna szabad visszajönnötök - morogta. - Én, a farkasként született, megpróbáltalak... elzavarni benneteket. Nem akartam a találkozást, ezért áldoztam fel... a pásztorokat. De most: .. titeket is utolért az Átok.

Sokáig hallgattak a hóban heverve.

- Itt vagytok hát. - Híel vakkantása űzte el a tisztásra telepedett csendet.

Shed a szélbe emelte az orrát. Sohasem ismert illatok, ezernyi gyönyörű szag kavargott a téli szélben.

A hazatérés fekete, kegyetlen boldogsága.

 

Az erdő hallgat. Farkasok, fekete ediomadi farkasok léptei alatt zizeg halkan az ártatlanfehér hó. Csendben kullognak, nyomaikat hamarosan elfedi a havazás; s ők eltűnnek a fák között. Mintha ott sem jártak volna, mintha semmi sem zavarta volna meg a szürke sziklák ormainak békéjét, a hegyek vonulatainak csendjét. Fehéres derengéssel közeleg a pirkadat.

A győzhetetlen Kyria történetének e dekádjában, mondják a krónikák, ez volt a leghosszabb, leghidegebb tél.